TantárgyakTörténelemKözépszintA kiegyezés
ProfilJegyzet beküldéseGYIKRólunk

A kiegyezés

Az 1848-49-es szabadságharc leverését véres megtorlás követte (Haynau).

Ezután a Habsburg kormányzat büntetésből visszatért az abszolutista kormányzáshoz, ezt hívjuk a neoabszolutizmus korszakának (1850-1861), vagy a belügyminisztere után Bach-korszaknak.

A szabadságharcot túlélő és Magyarországon maradt politikai elit teljes depresszióba merült és a kormánnyal szemben különböző ellenállási formákat alakított ki: többen sikertelenül nyíltan lázadtak a birodalom ellen, még Ferenc József ellen is próbáltak merényletet elkövetni, illetve igyekeztek újjáéleszteni a szabadságharcot. A másik magatartás a passzív ellenállás volt; vezéralakja Deák Ferenc, aki éles kormánybírálatával, a közügyektől való távolmaradásával és azzal, hogy nem vállalt hivatalt, példát mutatott. Továbbá az ellenállók megtagadták az adót, az együttműködést a kormánnyal; Magyarország alkotmányos különállását szerették volna biztosítani, aminek alapját az áprilisi törvényekben látták.

A szabadságharc előtti reformellenzék jelentős vezetői emigrációba vonultak és ott próbálták életben tartani a szabadságharc szellemiségét.

Az 1850-es évek végére egy sor kül- és belpolitikai tényező arra késztette Ferenc Józsefet, hogy feladja a neoabszolutizmust (1859), és menessze Bachot.

A Habsburg Birodalom elvesztette Oroszország barátságát a krími háború (1853) után, hisz nem hálálta meg Ausztria az oroszok segítségét a Magyar szabharc leverésében, amikor a török ellen Oroszország rászorult volna az osztrák segítségre, az osztrák segítség elmaradt, mert Ausztria nem akart a gyenge török helyett erős orosz vetélytársat a Balkánon. Az olasz egység kialakítása során a szárd-piemonti-francia erőktől súlyos vereséget szenvedett (1859, Solferino), elveszítette jelentős Észak-Olasz birtokát Lombardiát.

Ráadásul a magyarországi megszálló hatalom (és ellenállás: pl. be nem fizetett adók kiesése), a besugórendszer fenntartása rendkívül költséges volt, a Habsburg Birodalmat államcsőd fenyegette.

A passzív ellenállásba belefáradt magyarság mindezek hatására ébredezni kezdett.

1860. március 15-én csendes tüntetés zajlott Magyarországon. A nemzetiségek is közeledtek a magyar politikai elithez, mivel az oktrojált alkotmány csalódást okozott nekik. Lassan megbukott a hagyományos „1 politikai nemzet” felfogás: Kossuth kidolgozta a Duna Konföderáció (1862) tervezetét, amely egy föderatív, stabil középhatalmat kívánt létrehozni a Duna medencéjében.

Mindezek hatására Ferenc József reformokat ígért, és ki is adta az októberi diplomát (1860. október 20.), amelyben jelentős szerepe volt a magyar konzervatív arisztokráciának (pl. Apponyi Albert). A birodalmat föderatív alapokra kívánta helyezni, tartománygyűléseket (köztük a magyar országgyűlést is) hívott össze; a magyar országgyűlés jogkörét azonban erősen korlátozta 1848-hoz képest (igazságügy, belügy). Tovább menve, kiadta a februári pátenst (1861. február), amely a tartománygyűléseket tovább korlátozta, föléjük pedig egy birodalmi gyűlést (centralizáció: Reichstag) helyezett. Ugyan a 343 fős gyűlésben a magyaroknak biztosított 85 hely alulértékelte az ország népességét és jelentőségét, a februári pátens tekinthető az uralkodó első közeledési lépésének. Az 1849 óta első, 1861-es országgyűlésen a résztvevők elfogadhatatlannak ítélték meg a februári pátenst, a kifejezés módjában nem értettek egyet, két pártra oszlottak:

  • Felirati Párt: A tagjai felirat formájában, Ferenc Józsefet elismerve uralkodónak (1848-as alapokra támaszkodva), tárgyalási szándékot kifejezve kívánták elutasítani a februári pátenst. Vezetője Deák Ferenc.
  • Határozati Párt: Tagjai határozat formájában, Ferenc Józsefet elutasítva (1849-es alapokra támaszkodva), radikálisabb módon kívánták elutasítani a februári pátenst. Vezetője Teleki László.

Az országgyűlés végül (a szavazás előtti éjszakán Teleki öngyilkos lett) 1861. május 7-én megszavazta a feliratot (csekély győzelemmel), aminek hatására Ferenc József feloszlatta az országgyűlést, és visszatért a neoabszolutizmushoz: ezt nevezzük provizóriumnak (1861-65, Schmerling vezetésével). Ezen állapot azonban már jóval enyhébb elnyomást jelentett a Bach-korszaknál: visszaállították Magyarország területi egységét, megszüntették az 5 kerületet.

Viszont még mindig fennálltak a két fél közeledéseinek okai: a magyar nemesség belefáradt és így feladta a passzív ellenállást (tönkrementek abban, hogy nem vállaltak hivatalokat). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egyre erősebb Orosz és Német birodalom között szükség van Ausztria védőernyőjére, a Habsburg Birodalom reményei a nagynémet terv végrehajtásában egyre csak csökkentek.

Ebben a helyzetben, Deák Ferenc rájött arra, hogy az alkotmányosság nem oldható meg az 1848-as perszonáluniós elképzelésekkel, és kiadta a híres húsvéti cikket (1865. április). A Pragmatica Sanctiora hivatkozva (egy és oszthatatlan) kijelentette, hogy a magyar fél hajlandó lemondani az önálló had-és külügyről. Megnyugtatta a kormányt, hogy a magyarok lemondtak a perszonáluniós elképzeléseikről.

Válaszképpen Ferenc József összehívta az 1865-ös országgyűlést, amelynek célja a kiegyezés előkészítése volt. Eközben kitört a porosz-osztrák háború (1866 Königgrätz), és mikor Ausztria vereséget szenvedett, Deák visszatartotta az országgyűlést a feltételek szigorításától. Ennek köszönhetően megmaradt a császár bizalma, a tárgyalások felgyorsultak. Ferenc József 1867. februárjában kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnöknek, és visszaállította a megyei önkormányzatokat. Ennek hatására Ferenc Józsefet 1867. június 7-én a Mátyás-templomban magyar királlyá koronázták.

Az 1867-es 12. törvénycikk tartalmazta a politikai kiegyezést. Értelmében létrejött egy dualista (kétközpontú) állam, az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek államformája alkotmányos monarchia. A két központ (Buda és Bécs) egyenrangú egymással. Részei Ausztria (Lajtántúl + Galícia + Bukovina + Dalmácia) és Magyarország (alap + Erdély + Horvátország), amelyek egyenrangúak egymással. A két részt az uralkodó (Ferenc József) személye tartotta össze, aki Ausztriában császár, Magyarországon király (Kaiser und König), és akinek az irányítása alatt a hadsereg állt. Az Osztrák-Magyar Monarchia az I. világháború végéig állt fönn, ezt az időszakot (1867-1918) a dualizmus korszakának nevezzük.

A törvényhozást mindkét birodalom félben egy kétházas testület; a magyar országgyűlés (Pest) és a birodalmi gyűlés (Reichstag, Bécs) végezte. A közös ügyeken túl teljes önállósággal rendelkeztek mindkét fél előnyére. A végrehajtás a két felelős kormány kezében volt, élükön a 2 miniszterelnökkel. Minden tárcának 2 minisztere volt. A középszintű végrehajtás Magyarországon a megye, Ausztriában a tartományok kezében volt.

A közös ügyek (külügy, hadügy, pénzügy) intézésére közös minisztériumokat hoztak létre, amelyek Bécsben működtek a közös miniszterek vezetésével. Az ő alkotmányos ellenőrzésüket a két fél részéről kiküldött, külön tanácskozó, 60-60 fős delegációk végezték. Ugyan lényeges, hogy a kiegyezés révén visszaállt Magyarország alkotmányossága, a rendszer teljes alkotmányossága nem volt kielégítően megoldva. Az uralkodó kezében lévő hadsereget az országgyűlések csak korlátozottan tudták befolyásolni (adó- és újonclétszám megszavazása), és előszentesítési joga volt (törvényjavaslat az országgyűléshez csak uralkodói jóváhagyás után kerülhetett). Ezen kívül a dualista államszervezet merev volt, jelentős változtatásokat nem lehetett rajta végrehajtani, mert megbomlott volna a két birodalom fél egyensúlya.

A két fél 10 év időtartamra (utána a dualizmus korában mindig megújították) gazdasági kiegyezést is kötött. A birodalom egységes piacának érdekében vámuniót és közös jegybankot hoztak létre. Egységesítették a súly-és mértékrendszert, összehangolták a közlekedési szabályokat; Mindezen intézkedések hatására megvalósult a tőke és a munkaerő szabad áramlása a birodalmon belül.

A kvótát (hozzájárulás a közös ügyek finanszírozásához) Magyarország részére 30%-ban Ausztria részére 70%-ban állapították meg. Az államadósságból Magyarország is vállalt részt (méltányosságból).

A kiegyezést többen többféleképpen értékelték. Legnagyobb pozitívuma, hogy visszaállt Magyarország alkotmányossága, és jelentős belpolitikai önállósággal rendelkezett. Reális kompromisszum volt: jobbat nehezen tudtunk volna elérni, és ezt a magyar politikai elit is tudta.

Viszont többen elítélték a kiegyezést; Kossuth a nyílt Cassandra-levélben (amit Deákhoz intézett) abban figyelmeztette Magyarországot, hogy jogvisszaszerzés helyett jogvisszaadás történt, és a hadsereg uralkodói irányítása által Magyarország elvesztette maradék önállóságát is.

A nemzetiségek természetesen nem nézték jó szemmel a kiegyezést. Többen (pl. a csehek és a horvátok) trialista államszervezetet kívántak létrehozni; végül az 1867-es kiegyezést a horvát-magyar kiegyezés (1868) egészítette ki.

Legutóbb frissítve: 2015-06-14 18:36

Javaslatok

Megjegyzések

Hamarosan!

© 2015–2016 erettsegik.hu