TantárgyakTörténelemKözépszintA hidegháború
ProfilJegyzet beküldéseGYIKRólunk

A hidegháború

1945-re az európai nagyhatalmak a háborús pusztításoknak köszönhetően meggyengültek. Az USA győztesként került ki a háborúból és nem volt hadszíntér, a Szovjetunió pedig területi hódításaira és hadseregének erejére alapozott. Az ő erejük messze meghaladta a többi országét, ezt nevezzük bipoláris (kétpólusú) világnak.

A két szuperhatalom között gazdasági, politikai, ideológiai, értékrendbeli és hatalombeli ellentétek voltak. Ez a 2. világháborút követő több évtizedes ellenállás nem vezetett tényleges hadműveletekhez, viszont mindkét fél támadással fenyegette a másikat; ezt az állapotot nevezzük hidegháborúnak.

Ideológiák szempontjából a kapitalista és kommunista ideológiák találkoztak egymással; mindkét ország magát a demokrácia igaz hazájának tekintette, ám ez másképp valósult meg. Az USA-t a magántulajdon és a piac által szabályozott gazdaság, a Szovjetuniót kizárólagos állami tulajdon és tervgazdálkodás jellemezte. Mindkét fél bevetette a propagandát saját ügyének érdekében; a hazai rendet istenítették, a másikat pedig ott szapulták, ahol érték.

A kapcsolatok megromlását (1945-46) az elzárkózás, elkülönülés (1946-47) politikája követte. Winston Churchill fultoni beszédében (1946) azzal vádolta Sztálint, hogy „vasfüggönyt ereszt Európa közepére”. Mindkét elnök meghatározta külpolitikai elveit is: a Truman-doktrína (1947) Amerikát demokratikus (személyi szabadságjogok, képviseleti rendszer), a Szovjetuniót totalitárius rendszernek (a kisebbség akarata dönt) nevezte; ezzel szemben a Zsdanov-doktrína (1947) a szovjetuniót nevezte demokratikus berendezkedésűnek, az USA-t pedig imperialista, elnyomó, világuralomra törő országnak tekintette. Igyekeztek egymás térnyerését maximálisan megakadályozni; az amerikaiak megfogalmazták a dominó-elvet, miszerint ha a kommunizmus egy országban hatalomra jut, a szomszédos országokra is hasonló jövő vár. Erre hivatkozva több helyi konfliktusba beavatkoztak a hidegháború során (1970-ben az USA 30 országban csaknem 1 millió katonát állomásoztatott).

Mindkét világrendszerre jellemző volt a tömbösödés; az USA és 11 szövetségese (Kanada, Anglia, Franciaország, Olaszország, Norvégia, Dánia, a Benelux-államok, Izland és Portugália) biztonságuk megerősítése érdekében létrehozták az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét (1949. április 4., NATO). Ezenkívül Amerika más, kisebb, helyi jellegű szerződéseket is kötött (pl. ANZUS: Ausztrália, Új-Zéland, USA).

A NATO megalakulására válaszképpen a szovjetunió létrehozta a Varsói Szerződést (1955), amelynek tagjai a szocialista országok voltak. Szintén védelmi jellegű szerződés volt, megalakulásának oka az NSZK fölvétele volt a NATO-ba (1955. május). Csak névleges szövetséget jelentett, hiszen a legtöbb tagjának hadserege amúgy is szovjet befolyás alatt állt. 1949-ben Kínában hatalomra jutott Mao-ce-Tung, létrehozva a Kínai Népköztársaságot. Szövetséget kötött Sztálinnal, így a hidegháború Ázsiára is kiterjedt.

Az egyes rendszereket gazdasági együttműködés is jellemezte. Az USA 1947-ben George Marshall amerikai külügyminiszter jóvoltából létrehozta a Marshall-tervet, amely egy nagyszabású segélyprogram volt Európa újjáépítése céljából. Nagy részét Nyugat-Németország kapta meg, ennek is köszönhető gyors felemelkedése (ma a világ 1. számú áruexportőre Németország). A Marshall-segélyt fölajánlották a szocialista országoknak is, azonban Sztálin ezt visszautasította, a túlzott politikai befolyást megakadályozva Amerika részéről. Jugoszlávia kivált a szovjet tömbből (1948), így ő később folyamodott a Marshall-segélyhez. Megkezdődött az európai gazdasági integráció (OEEC, Montánunió 1957) is, aminek később a végállomása az Európai Unió lett.

A Szovjetunió létrehozta a KGST-t (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), amelynek célja a keleti integráció és a gazdasági kapcsolatok elősegítése volt. Azonban ezek kétoldalú szerződések voltak, a Szovjetunió egyenként tárgyalt a tagállamokkal; ennek nem lett eredménye. A szocialista államok önellátásra törekedtek, nem alakult ki tényleges integráció.

Németország helyzetéről nem döntöttek a párizsi békében. A jaltai és potsdami egyezményben megállapított megszállási övezetekben a megszálló haderő és a lakosság ellátása egyre terhesebbé vált; az amerikai és brit övezetek egyesüléséből létrejött Bizónia (1947), majd a franciák csatlakozásával Trizónia (1948). Mivel a szövetséges ellenőrző tanács (SZET) nem egyeztetett a szovjetekkel, Sztálin 1948 telén blokád alá vette Nyugat-Berlint, azonban a városrészt a szövetségesek légi úton is képesek voltak ellátni.

Trizónia helyett 1949. augusztusában létrejött a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), válaszképpen a Szovjetunió Kelet-Németország helyén októberben megalakította a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). A szövetségesek engedélyt kaptak egy falakkal körülvett autópálya építésére (saját költségre) Nyugat-Berlinhez; azonban a nyugati városrészbe történő tömeges disszidálások hatására 1961. augusztus 13-án egy éjszaka alatt felhúzták a Nyugat-Berlint körülvevő berlini falat (120 km), ami 1990-ig Európa kettéosztottságának a jelképe maradt.

A hidegháború alatti helyi konfliktusokra jellemző, hogy a résztvevő felek mögött a két szuperhatalom állt. Az egyik ilyen a koreai háború (1950-53) volt; az ország helyzete a kommunista Kína megalakulása miatt bizonytalanná vált. Koreát az É. sz. 38° mentén kettéosztották a kommunista Észak-Koreára, illetve a demokratikus Dél-Koreára. Mikor Kim Ir Szen vezetésével Észak-Korea 1950-ben megtámadta Dél-Koreát (az egységes Korea létrehozásának céljából), az Egyesült Államok beavatkozott a déliek oldalán, míg az északiakat kínai önkéntesek segítették. Végül a két ország megkötötte a panmindzsoni fegyverszünetet (az É. sz. 38° mentén), ám tényleges béke a mai napig nem köttetett.

A másik nagyobb konfliktus az időszakban a vietnami háború(k) (1946 és 1973 között) voltak. A térség francia gyarmatosítók kezén volt, akik ellen kommunista vezetéssel sikeres felszabadító háború folyt le (1946-54). A genfi konvenció (1954) demarkációs vonallal kettéosztotta az országot; északon megalakult a kommunista Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK), míg délen az amerikai szövetséges Vietnami Köztársaság. Itt 1960-ban északi támogatással kommunista partizánmozgalmak kezdődtek, Vietnam észak egyesítése a küszöbön állt; ekkor avatkozott közbe az USA, aki megtámadta Észak-Vietnamot. Az elhúzódó háború (1964-73) egyre több amerikai katonát igényelt (1968-69-ben félmillió), ami növelte a hazai elégedetlenséget is. Végül az USA fokozatosan kiszorult a térségből, és a párizsi békében (1973) elismerte vereségét (oka a partizánok kitűnő helyismerete volt). Ezután fokozatosan kivonták csapataikat Vietnamból (hatalmas presztízsveszteség). A térség kommunista vezetéssel egyesült, majd a szomszédos Laosz és Kambodzsa is hasonló uralom irányítása alá került.

Egy másik helyi konfliktus a görög polgárháború (1947) volt, ahol szintén kommunista hatalomátvétel fenyegetett. A görög kormány ezt elkerülendő segítséget kért Angliától, aki viszont háborús kimerültsége miatt nem tudott segíteni; ezzel szemben Amerika igen, jelezve az európai hatalmak meggyengülését.

Az 1950-es években Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök hazájában szovjetbarát politikát, ún. arab szocializmust vezetett be. Tervei közt volt a Szuezi-csatorna államosítása is (egyértelmű haszonszerzési céllal), ezt azonban ellenfelei nem hagyták, és 1956. október 29-én Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael megtámadta Egyiptomot (szuezi válság). Támadásuk azonban nem vezetett eredményre, mivel először a Szovjetunió megfenyegette Angliát, majd az USA is visszalépésre szólította fel szövetségeseit. A kényszerű visszavonulás szintén mutatta az európai hatalmak befolyásának csökkenését.

Az USA és a Szovjetunió a karibi válság (1962) idején jutott a legközelebb a 3. világháború kitöréséhez. A két szuperhatalom egymást atomrakéták tízezreivel fenyegette, azonban nem volt még nagy hatótávolságú hordozórakétájuk. Emiatt az USA Törökországba telepített rakétákat, amivel Moszkva elérhető közelségbe került. Válaszképpen a Szovjetunió a szocialista (kommunista fordulat 1959-ben: Fidel Castro) Kubába telepítettek rakétákat; azonban az amerikaiak az ország közelsége miatt blokád alá vette Kubát, és Kennedy elnök felszólította a szovjeteket a visszavonulásra. A feszültség végül, amikor mindkét fél megígérte rakétái visszavonását, megenyhült.

A hidegháborút intenzív fegyverkezési verseny jellemezte, amely végül az erőviszonyok kiegyenlítődését eredményezte.

Amerika 1945-ben először a világon elkészítette az atombombát (Manhattan Project), és a Szovjetunió (német tudósok segítségével) 1949-re elérte ugyanezt. A következő lépés a sokkal nagyobb erejű hidrogénbomba feltalálása volt (USA 1951, Szovjetunió 1952); ekkor már a szovjetek felvették a versenyt, egyre komolyabb pénzügyi ráfordításokkal. Ennek eredménye az volt, hogy a Szputnyik (1957) fellövésével először a szovjetek juttattak mesterséges tárgyat az űrbe. Ez sokkszerűen hatott az USA-ra, hiszen a tény mellett megnyílt az űrbeli kémkedés és támadás veszélye, megrendült az óceánpajzs. Szintén a szovjetek küldték fel 1961-ben az első embert (Jurij Gagarin) az űrbe. Amerika nagyszabású oktatási reformot vezetett be, aminek eredménye az volt, hogy Neil Armstrong asztronauta vezetésével megvalósult a Holdraszállás (1969).

Az 1960-as évekre kiterjedt az atombomba birtoklása (Nagy-Britannia, Franciaország, Kína), aminek következtében át kellett gondolni az atombomba bevetését; egy atomháborúnak nem lehetett győztese, mivel egy ilyen az emberiség biztos pusztulását okozná (nukleáris tél). Ezért az atombombát pusztán egymás fenyegetésére használták (kölcsönös elrettentés).

Az 1950-es évektől (Sztálin 1953-as halála után) a hidegháborút enyhülés és mindkét fél részéről reálpolitika jellemezte (leszámítva a fenti konfliktusokat). Sztálin helyére a Szovjetunió élén Hruszcsov pártfőtitkár került, aki reálisabban gondolkodott elődjénél. Ezenkívül a 60-as évek végére Kína eltávolodott a Szovjetuniótól, és megkezdődött az amerikai közeledés (Richard Nixon elnökkel tárgyalások, 1972). Az enyhülési folyamat azonban nem volt folyamatos, íme a főbb lépései:

  • genfi csúcstalálkozó (1955): Eisenhower elnök és Hruszcsov (először)
  • a „forró drót” létesítése (1963): Washington és a Kreml között államdó telefonkapcsolat a véletlen atomháború elkerülésére
  • atomcsend-egyezmény (1963): a légköri kísérleti atomrobbantások betiltása
  • atomsorompó-egyezmény (1968): az atomhatalmak kötelezése az „atomtitok” védelmére, nem lehet átadni az atombomba készítésének tudását senkinek
  • SALT-1 megállapodás (1972): a rakéták számának és kölcsönös ellenőrzésének meghatározása
  • az NSZK és az NDK kölcsönösen elismeri egymást (1972)
  • Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (1975): a két rendszer békés egymás mellett élésének megalapozása (Kanada, USA, Szovjetunió + Európa)
  • kis hidegháború (70-es évek vége): Brezsnyev pártfőtitkár alatt („brezsnyevi pangás”) a szovjetek bevonultak Afganisztánba (1979), hogy segítsék az ottani kommunista rendszert
  • moszkvai olimpia (1980): szövetséges bojkottálás
  • Los Angeles-i olimpia (1984): kommunista bojkottálás (magyarok is)

A hidegháború és a feszültségek tényleges megszűnése csak 1989-ben jött el, amikor a Szovjetunió és a szovjet tömb felbomlott.

Legutóbb frissítve: 2015-04-17 21:55

Javaslatok

Megjegyzések

Hamarosan!

© 2015–2016 erettsegik.hu