TantárgyakTörténelemKözépszintRóma világbirodalommá válása
ProfilJegyzet beküldéseGYIKRólunk

Róma világbirodalommá válása

A köztársasági Róma a Kr.e. V. és III. sz. között meghódította Itáliát (az utolsó háború Kr.e. 280-272 között a görög gyarmatvárosok elestét eredményezte). Ezen területeken Róma a Divide et impera! (Oszd meg és uralkodj!) módszerét alkalmazta, azaz külön kötve szövetségeket a városokkal, nem tudtak egységesen fellépni Róma ellen, ráadásul egymás ellen is kijátszották őket a hódítók. A megszerzett területek nagy része az ager publicust, közös földeket gyarapította, a maradékra plebejusok települtek.

Az első komolyabb ellenfele Rómának az észak-afrikai Karthágó volt, amely várost a punok alapítottak. Erős kereskedelmi flottája és zsoldoshadserege révén megszerezte a Földközi-tenger nyugati medencéje feletti ellenőrzést, és nemsokára összetűzésbe került Rómával, legnagyobb vetélytársával.

A két állam érdekei Szicília révén ütköztek egymással (Karthágó terjeszkedett a szigeten, és elfoglalta Szicília kulcsát, Messanát), és hamarosan kibontakozott az első pun háború (Kr.e. 264-241.). A szárazföldi ütközetekben (Szicília területén) a római hadsereg, míg a vizeken (Tirrén-tenger) Karthágó flottájának ereje érvényesült. A rómaiak végül a csapóhíd segítségével megnyerték a háborút a tengeren is (a tengeri csatát szárazföldivé tették), és békére kényszerítették Karthágót: hatalmas hadisarcra és a szicíliai területek átadására kötelezték a pun várost. Szicíliából provinciát (tartományt) szerveztek, amely évente adózott Rómának, és élén egy római küldött, a helytartó állt. Róma újabb provinciaként megszerezte Szardínia és Korzika szigetét, majd a Pó völgyét is.

A legyőzött Karthágó újra terjeszkedésbe kezdett, és megszerezte Hispánia partvidékének gazdag érclelőhelyeit (Hamilcar hadvezér révén), ahol városokat alapítottak (pl. Carthago Nova). Hamilcar fia, Hannibal bosszút forralt Róma ellen, és a második pun háború (Kr.e. 218-201) kitörése után (ürügy: Saguntum római város lerombolása) megindult hatalmas seregével és harci elefántjaival Róma felé, csakhogy a Pireneusokon keresztül. Róma megszállta a későbbi Marseilles térségét, így Hannibál az Alpokon is át kényszerült kelni, seregének nagy részét elveszítve. A Pó síkságára kiérve egyesült a gallokkal Róma ellen, majd sorozatos győzelmeket aratott a félszigeten Rómával szemben (pl. Cannae, Kr.e. 216.). A város dictatort(Fabius Maximus „Cunctator”) választott, aki folyton kitért seregeivel Hannibál elől. A pun hadvezér elvágva Karthágótól nem számíthatott utánpótlásra, míg Róma paraszti hadseregét folyamatosan feltölthette a plebejusokból. Amikor Róma tehetséges hadvezére, Cornelius Scipio „Africanus” átkelt Észak-Afrikába, Hannibal hadseregét hátrahagyva követte; Zamanál (Kr.e. 202.) Scipio döntő győzelmet mért Hannibalra, így legyőzve Karthágót. A város flottáját leszerelték, gigantikus hadisarcot mértek ki rá, és csak Róma engedélyével folytathatott háborút. A 3. pun háborúban (Kr.e. 149-146.) pedig Róma végérvényesen elpusztította Karthágót (engedély nélkül háborút folytatott a szomszédos Numídiával).

Így tehát Róma elfoglalta a Földközi-tenger nyugati medencéjét, majd később a Kr.e. II. században megszervezte Macedonia, Achaia és Illyricum provinciáját, és elfoglalta a hellenisztikus birodalmakat is (az utolsó Pergamon, Kr.e. 133-ban).

Azonban a hódítások és a birodalommá válás érzékeltette hatását, és a köztársaság válságba került. Elkülönült a nobilitason belül két réteg, amely a hódítások nyomán rendkívüli mértékben meggazdagodott és kiterjesztette befolyását:

  • A senatori rend a nagybirtokos arisztokratákat és a főhivatalnokokat foglalta egybe; ők irányították Róma politikai életét. A megszerzett hatalmas földekből nagybirtokokat, latifundiumokat szerveztek, sokszor a kisbirtokos parasztság kárára. Itt belterjes gabonatermesztést alakítottak ki, és a földeket rabszolgákkal művelték meg, akik tömegesen váltak elérhetővé a hódítások révén. a termesztett olcsó gabona kiszorította a kisbirtokon, külterjesen termesztett gabonát, ezzel is rontva a parasztság helyzetét.
  • A lovagrend nem vett részt a politikai életben; kereskedők, hajósok, stb. alkották, akik szállítással, adóbérlettel foglalkoztak. Elsősorban ők fölözték le a kialakuló áruforgalom adta hasznot.

A kisbirtokos parasztságot a fentiek mellett több tényező is sújtotta. A földjeiktől egyre távolabb vívott háborúk távol tartották őket gazdaságaiktól, megnehezítve megélhetésüket; ráadásul a 2. pun háború okozta pusztítás is sújtotta őket, rengetegen elvesztették házukat, állataikat. A lecsúszó parasztság tömegeiből jött létre a plebs, akik elsősorban a városokba (Rómába) vándoroltak megélhetést keresve. Az ő problémájukat kívánta megoldani Tiberius Gracchus néptribunus Kr.e. 133-ban, a régi állapotok visszállításával. Földtörvényt dolgozott ki, amely a latifundiumok jelentős részét államosította volna; ezek után földosztást tervezett (30 jugerum), amelyeket nem lehetett volna eladni. Azonban szembekerült a senatori renddel, és mikor újra kívánta magát választatni, őt és híveit meggyilkolták.

Tiberius öccse, Caius Gracchus (szintén néptribunusként, Kr.e. 123-ban) folytatta a reformokat. Szélesebb társadalmi támogatást kívánt elérni, ezért a lovagrend számára új bérleteket, itáliai szövetségeseinek pedig római polgárjogot kívánt biztosítani (amit már követeltek). Azonban utóbbi intézkedése szembeállította a plebsszel, akik féltették egyetlen értéküket, a polgárjogot, amely így elértéktelenedett volna. Földet ajánlott nekik Észak-Afrikában, egy létesítendő colonián, azonban a senatusban megvádolták, és híveit tömegesen lemészárolták. Ő maga öngyilkos lett.

A belső ellentétek polgárháborús hangulatot eredményeztek, létrejött két ellentétes előjelű politikai csoportosulás:

  • A néppárt a plebs érdekeit figyelembe véve, programokat (pl. földosztás) kívánt megvalósítani.
  • Az optimaták a köztársasági hagyományokat védték, az arisztokrácia érdekeit képviselték.

A válság jelentkezett a hadseregben is, hiszen a földjüket vesztett parasztok nem voltak kötelesek katonáskodni; így a hadsereg züllött, vesztett erejéből, vereségeket szenvedett (pl. északon a germánoktól, Észak-Afrikában Numídiától). A problémát Marius oldotta meg, aki hadseregreformot vezetett be. Zsoldoshadsereget szervezett vagyontalan római polgárokból; 16 évnyi szolgálatra kötelezte őket, azonban utána veteránként földet ígért nekik a létesülő coloniákon, ezzel téve vonzóvá a hadviselést. Egységesítette a fegyverzetet, rendszeresítette a kiképzést; ütőképesebbé vált a római hadsereg.

A köztársaságot rabszolgafelkelések is megrengették, hiszen a rabszolgák tömege igen rossz körülmények között élt. A legnagyobb ilyen megmozdulás Spartacus felkelése (Kr.e. 73-71.) volt.

A problémák közepette egyértelművé vált, hogy a növekvő birodalmat nem tudja a köztársasági államszervezet irányítani, hiszen a tisztségviselőket továbbra is az annualitás jellemezte. A reformkísérletek mögött ennek a megszegése is gyakran állott (pl. Tiberius Gracchus, Marius), és ez vezetett később az egyeduralom kialakulásához, ami hatékonyabb vezetési módszernek bizonyult.

Legutóbb frissítve: 2015-05-29 05:35

Javaslatok

Megjegyzések

Hamarosan!

© 2015–2016 erettsegik.hu