Népesedési viszonyok a XVIII. században

A török kiűzését eredményező felszabadító háborúk (1684-1699) megviselték az ország népességét, ráadásul egy, a demográfiai viszonyokra kedvezőtlenül ható 150 év után voltunk.

Hazánk népessége a török hódoltság fennállása alatt stagnált (4 millió), a mélypontot 1711-ben érte el. Viszont aránytalanná vált országunk népsűrűsége (100 fő/km² – 5 fő/km²); míg a Délvidék, a Kelet-Dunántúl és Közép-Magyarország elnéptelenedett, a táj elvadult (nem művelték, elmocsarasadott), addig az érintetlen területek fejlődése normális maradt. A XVIII. század végéig Magyarország népessége megkétszereződött (1783-as népszavazás: 9,3 millió fő), amiben több tényező játszott szerepet.

Az országban a népsűrűségi egyenetlenségeket belső vándorlások (migráció) enyhítették. A belső, alföldi, lakatlan területekre elsősorban a környező hegyvidék magyar lakossága települt be, akiknek a helyére egyéb népek vándoroltak. Így a Felvidékre szlovákok, az Erdély hegyeiből levándorló magyarok helyébe pedig románok vándoroltak; ezáltal is beljebb szorult a Kárpát-medencében a magyar etnikai határ.

A belső, használatlan termőföldek a külső népekre is vonzást gyakoroltak; így az öntevékeny (spontán) betelepülés is jelentős részt vállalt Magyarország újranépesedésében. A szlovákok megürült helyére, a hegyek közé ÉK-ről ruszinok, csehek és lengyelek érkeztek. Délről a még török uralom elől szerbek lépték át a határt, míg Moldva és Havasalföld területéről is jelentős számban érkeztek románok.

A szervezett betelepítést az Udvar és a magyar főnemesség kezdeményezte több okból: csökkenteni kívánták a munkaerőhiányt, a betelepülők magas fokú munkakultúrát hoztak magukkal, meg kívánták szilárdítani a katolikus egyházat Magyarországon, és adóalanyt jelentettek. A betelepülők számára állami kedvezményeket biztosítottak (pl. vám- és adómentesség, nem sorozhatók). A fenti okok miatt főleg svábokat telepítettek be, így jött létre pl. „a Sváb Törökország” Tolna és Baranya megyékben, illetve a Buda környéki német nyelvű falvak is (látható a sváb települések szétszórt jellege).

A fenti folyamatok jelentős változásokat idéztek elő Magyarország etnikai viszonyaiban. Az ország kevert nemzetiségűvé vált, a kialakuló nagyobb etnikai tömbök határai is egymásba fonódtak (különösen a Délvidéken); a magyarság aránya pedig a XV. század óta 40-45%-ra esett vissza a többi etnikumhoz képest, de még így is a többséget alkotta. Ezek az arányok a reformkorban, a nemzeti ébredés korszakában voltak jelentősek, mert a XVIII. század elején a nacionalizmus még nem volt jelentős eszme, inkább a felekezeti hovatartozás volt meghatározó.

A magyarság teljes társadalmat alkotott, azaz minden feudális réteg képviseltette magát (a másik ilyen a horvát volt). A társadalom tetejét a nemesség (4-5%) alkotta, akiket is a kb. 150 családból (pl. Esterházy, Batthyány, Festetics, Grassalkovich) álló aulikus (udvarhű) arisztokrácia ékesített. A jómódú köznemesség (kb. 700-800 család) vármegyei pozíciókat töltött be, de döntő többségük kisbirtokos, vagy birtoktalan (armalista) nemes volt; a nemesség körében döntően a református, evangélikus és katolikus tanok terjedtek el. A polgárság száma csekély volt, a társadalom többségét a parasztság tette ki, akik helyzetén a vándorlások nem változtattak.

A legnépesebb nemzetiség a román volt (1,5 millió). Csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető réteg (a földesurak többsége elmagyarosodott). Görögkatolikus vallásúak voltak, elsősorban Erdélyben telepedtek le, papságuk vezetésével, Balázsfalva székhellyel, később román nemzeti mozgalom jött létre (XIX.század).

A szlovákok (1,25 millió) is csonka társadalmat alkottak, mivel a nemesség már a magyar nemesség részének tekintette magát. A sovány megélhetést nyújtó észak-magyarországi hegyvidéken éltek, ezért többségük vándorkézműves (drótostót), illetve idénymunkás szakmát vett föl. Elsősorban a katolikus és evangélikus vallásokat követték.

A németek (1 millió) három rétegre tagolódtak: a városlakó németekre, a szászokra és a svábokra. A főleg polgári sorban lévő szászok a Szászföldön és a Szepességben éltek, döntően evangélikusok voltak. A svábok szinte teljes egésze paraszti társadalmat alkotott, katolikusok voltak.

A horvátok (800 ezer) teljes társadalmat alkottak, és egyedül őket ismerte el a magyar közjog nemesi nemzetként a magyarok mellett; ráadásul Horvátországnak területi autonómiája volt, nem tartozott Magyarországhoz. Katolikus vallásuk központja a zágrábi püspökség.

A szerbek (600 ezer) vezetését a kiváltságos szerb ortodox (görögkeleti) egyház vette át (Karlóca központtal), és a nemzeti fejlődésük is egyházi segítséggel történt. Egyházi önkormányzatok alakultak, amiknek autonómiáját a Habsburgok elismerték.

A ruszinok (300 ezer) erősen csonka társadalomban éltek; a tömeges jobbágyság mellett szinte teljesen hiányzott a polgári és nemesi réteg. Vezetőik főleg az unitus egyház papjai közül kerültek ki.

Mindezen nemzetiségek mellett a Délvidéken megjelentek terménykereskedelmet lebonyolító görögök és örmények is, akik a török uralom elől is menedéket találtak hazánkban.

Megjegyzések

Hamarosan!