József Attila Kései sirató című verse az egyik legmegrendítőbb és legmélyebb hangvételű anyaversei közé tartozik. A költemény a költő édesanyjának, Pásztor Jolánnak állít emléket, akinek korai halála mély nyomot hagyott a fiatal József Attila lelkében. A vers a gyász és a veszteség feldolgozásának folyamatát tükrözi, miközben a költő megidézi édesanyja alakját és emlékét.
A Kései sirató címe már önmagában is sokat elárul a vers hangvételéről és tematikájáról. A „kései” jelző arra utal, hogy a költő már évekkel édesanyja halála után írja a verset, amikor a gyász és a fájdalom már nem olyan friss, de még mindig elevenen él benne. A „sirató” szó pedig egyértelműen a gyász és a veszteség kifejezésére utal, jelezve, hogy a vers egy búcsúzás, egy utolsó búcsú a szeretett édesanyától.
A vers szerkezete és felépítése is szorosan kapcsolódik a tematikához. A költemény három nagyobb egységre tagolódik, melyek mindegyike más-más aspektusból közelíti meg az anya alakját és a költő hozzá fűződő viszonyát. Az első rész a múltba tekint vissza, felidézve az anya gyermekkorban betöltött szerepét és a költő hozzá fűződő emlékképeit. A második rész a jelen idejű gyászt és fájdalmat jeleníti meg, míg a harmadik rész a jövőre, az anya hiányának feldolgozására és a vele való újraegyesülés vágyára összpontosít.
Az első rész a költő gyermekkori emlékeit idézi fel, amikor még édesanyja gondoskodása és szeretete vette körül. A költő érzékletesen jeleníti meg az anya alakját, ahogy „kötényében hozza a vacsorát”, vagy ahogy „a kályha mellett ül és varr”. Ezek a képek a biztonság, a gondoskodás és a meghittség érzetét keltik az olvasóban. A költő itt még nem a gyászt és a fájdalmat fejezi ki, hanem inkább a hála és a szeretet hangján szól édesanyjáról.
- Kötényében hozza a vacsorát,
- A kályha mellett ül és varr.
- Ő az, aki mindig vigyáz rám,
- Ő az, aki mindig megvigasztal.
A második rész már a gyász és a veszteség hangján szólal meg. A költő itt szembesül édesanyja hiányával, a fájdalommal, amit a halála okozott. Megjelenik a magány és a kétségbeesés érzése, ahogy a költő rádöbben, hogy többé nem láthatja, nem hallhatja édesanyját. A vers ebben a részben a legintenzívebb érzelmi töltéssel bír, a költő szinte kiált a fájdalom és a hiány súlya alatt.
Ó, édesanyám, hol vagy, hol vagy?
Nem hallom hangodat, nem látlak,
Nem jössz, hogy megvigasztalj,
Nem jössz, hogy megsimogass.
A harmadik rész a jövőre, az anya hiányának feldolgozására és a vele való újraegyesülés vágyára összpontosít. A költő itt már nem a gyász és a fájdalom hangján szól, hanem a remény és a megbékélés felé fordul. Bár tudja, hogy édesanyja már nincs többé, mégis arra vágyik, hogy egyszer majd találkozhasson vele, hogy újra átélhesse a vele való egységet és a szeretet érzését.
Ó, édesanyám, várj reám,
Egyszer majd találkozunk,
Akkor majd együtt leszünk,
Akkor majd újra átölellek.
A Kései sirató József Attila legmegrendítőbb és legmélyebb hangvételű anyaversei közé tartozik. A költemény a gyász és a veszteség feldolgozásának folyamatát tükrözi, miközben a költő megidézi édesanyja alakját és emlékét. A vers szerkezete és felépítése szorosan kapcsolódik a tematikához, a múlt, a jelen és a jövő dimenziói mentén bontakozik ki a költő érzésvilága. A Kései sirató egy mélyen személyes, ugyanakkor egyetemes érvényű vers, amely a szeretet, a gyász és a megbékélés témáit járja körül.