Az ómagyar kor a magyar nyelv történetének egyik legjelentősebb és legmeghatározóbb időszaka, amely a honfoglalástól a mohácsi vészig tartott. Ez az időszak rendkívül fontos változásokat hozott nyelvünk fejlődésében, mind hangtani, mind alaktani és mondattani szempontból. A korszak nyelvi jellemzőit elsősorban nyelvemlékeinkből ismerjük, amelyek közül a legfontosabbak a Halotti Beszéd és Könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, valamint különböző kódexek szövegei.
Hangtani változások
Az ómagyar kor egyik legjelentősebb hangtani változása a magánhangzórendszer átalakulása volt. A korszak elején még megtalálható volt nyelvünkben a veláris ï (mély i) hang, amely később eltűnt. A magánhangzók körében végbement a nyíltabbá válás folyamata, amelynek során például az u > o, ü > ö, i > ë változások mentek végbe (például: utu > út, pur > por). Ezzel párhuzamosan zajlott a zártabbá válás is, különösen a szavak végén (például: házå > ház).
A korszakban jelentős volt a magánhangzók rövidülése is, különösen a többszótagú szavakban. A kettőshangzók (diftongusok) egyszerűsödése szintén ebben az időszakban zajlott: az ou > ó, eü > ő változások révén alakultak ki mai hosszú magánhangzóink (például: lou > ló, keü > kő).
Mássalhangzórendszer változásai
A mássalhangzórendszerben is jelentős változások történtek. Kialakult a zs hang, megszilárdult a gy hang használata. A szó eleji mássalhangzó-torlódások feloldódtak, mivel ez idegen volt a magyar nyelv hangzásvilágától. Ezt különböző módokon oldotta meg nyelvünk:
- előtéthang betoldásával (iskola < schola)
- bontóhang beiktatásával (király < král)
- egyik mássalhangzó elhagyásával (barát < brát)
Alaktani változások
Az ómagyar korban alakult ki mai toldalékrendszerünk jelentős része. A névszóragozásban megszilárdultak a határozott névelők (az, a), és kialakult a -ban/-ben határozórag. A birtokos személyjelek rendszere egyszerűsödött, és létrejöttek olyan új toldalékok, mint a -nak/-nek birtokos jelző rag.
Az igeragozásban kialakult a határozott és határozatlan ragozás különbsége, valamint megszilárdult az -ít képző (például: tanít, szépít). Az igeidők rendszere még igen gazdag volt, használatban volt az elbeszélő múlt (látá, kéré), a összetett múlt (látott vala) és a jövő idő különböző formái.
Mondattani jellemzők
A mondatszerkesztésben még erősen érezhető volt a latin nyelv hatása, különösen a fordításirodalomban. Gyakoriak voltak a latinos szerkezetek, mint például a participiumos szerkezetek. A szórend még kevésbé volt kötött, mint a mai magyarban. Az alárendelő összetett mondatok mellett gyakran használtak igeneves szerkezeteket is.
Szókészleti változások
Az ómagyar kor szókészletét jelentősen gazdagították a különböző jövevényszavak. A legjelentősebb hatást a szláv nyelvek gyakorolták (például: ablak, asztal, barát), de jelentős volt a német (például: herceg, polgár), latin (templom, iskola) és francia (például: lakat, tárgy) hatás is. A kereszténység felvételével számos egyházi és műveltségi szó került nyelvünkbe.
Helyesírási jellemzők
A korszak kezdetén alakult ki a latin betűs írás használata, amely fokozatosan alkalmazkodott a magyar nyelv hangjaihoz. Kezdetben egy hangot több betűvel is jelölhettek, és egy betű több hangot is jelölhetett. A kancelláriai helyesírás, majd a huszita helyesírás próbált egységesebb rendszert teremteni. A mellékjelek használata is ebben a korban kezdődött.
Összegzés
Az ómagyar kor a magyar nyelv egyik legdinamikusabban fejlődő időszaka volt, amelyben kialakult nyelvünk mai arculatának számos jellemzője. A hangtani változások mellett megszilárdult a nyelvtani rendszer, gazdagodott a szókincs, és kialakult az írásbeliség. A korszak végére nyelvünk már alkalmas volt a legelvontabb gondolatok kifejezésére is, és megteremtődtek az irodalmi nyelv alapjai.
A korszak nyelvi változásainak megértése elengedhetetlen a magyar nyelv történetének tanulmányozásához, és számos mai nyelvi jelenség magyarázatát is ebben a korban találjuk meg. Az ómagyar kor tehát nemcsak nyelvtörténeti szempontból jelentős, hanem mai nyelvhasználatunk megértéséhez is kulcsfontosságú időszak.