Az Árpád-kori Magyar Királyság gazdasági rendszere egy komplex, fokozatosan fejlődő struktúrát mutatott, amely alapvetően meghatározta a középkori magyar állam működését és fejlődését. A korszak gazdasági életét a természeti gazdálkodás dominanciája, a szolgáltatórendszer kiépülése, valamint a pénzgazdálkodás fokozatos térnyerése jellemezte.
Mezőgazdaság és földművelés
A gazdaság alapját a mezőgazdasági termelés jelentette. A földművelés technikája folyamatosan fejlődött: a korai időszakban jellemző égetéses-irtásos gazdálkodást fokozatosan felváltotta a két- majd háromnyomásos gazdálkodás. Ez utóbbi már jelentősen növelte a termőföldek kihasználtságát és a terméshozamot. A parasztság elsősorban gabonát (búza, rozs, árpa), valamint hüvelyeseket termesztett. A szőlőművelés is egyre nagyobb jelentőségre tett szert, különösen a szerzetesrendek tevékenységének köszönhetően.
Az állattenyésztés továbbra is jelentős maradt, bár a nomád nagyállattartást felváltotta az istállózó állattartás. A szarvasmarha, ló, juh és sertés tenyésztése mellett a baromfitartás is elterjedt. Az állattenyésztés nem csak élelmiszerforrást jelentett, hanem az igaerő és a közlekedés szempontjából is nélkülözhetetlen volt.
Szolgáltatórendszer és királyi birtokok
A királyi birtokszervezet sajátos szolgáltatórendszert alakított ki. A várispánságok és udvari birtokok specializált szolgálónépei (udvarnokok) különböző termékekkel és szolgáltatásokkal látták el az uralkodói udvart. Ez a rendszer biztosította a királyi hatalom gazdasági alapját.
- Specializált szolgálónépek foglalkozás szerint:
- Tárnok – raktározás
- Lovász – lótenyésztés
- Szakács – élelmezés
- Kovács – fémművesség
- Szűcs – bőrfeldolgozás
Kereskedelem és pénzügyek
A kereskedelmi élet fokozatosan élénkült a korszakban. A belső kereskedelem alapvetően a vásárokon bonyolódott, amelyek közül kiemelkedtek a hetivásárok és az országos vásárok. A külkereskedelem főbb árucikkei a só, a nemesfémek, a bor, valamint a lábon hajtott szarvasmarha voltak. A távolsági kereskedelemben jelentős szerepet játszottak a külföldi (főleg német, zsidó és izmaelita) kereskedők.
A pénzgazdálkodás területén jelentős fejlődés ment végbe. I. István király bevezette az ezüstdénárt, amely a korszak alapvető fizetőeszközévé vált. A pénzverés királyi monopólium volt, és a rendszeres pénzújítás (évente vagy kétévente) jelentős bevételt biztosított a kincstárnak. III. Béla uralkodása alatt már írásban is rögzítették a királyi jövedelmeket.
Városfejlődés és kézművesség
A 13. századra megindult a városiasodás folyamata. A városok kialakulásában fontos szerepet játszottak a királyi várak, püspöki székhelyek és a jelentősebb kereskedelmi csomópontok. A városi lakosság főként kézművesekből, kereskedőkből állt, akik különböző kiváltságokat kaptak az uralkodóktól. A tatárjárás után IV. Béla tudatos városfejlesztő politikát folytatott, számos települést látott el városi privilégiumokkal.
A kézműipar fejlődése is jelentős volt ebben az időszakban. A legfontosabb iparágak:
- Fémművesség (különösen a fegyvergyártás)
- Fazekasság
- Textilipar
- Bőrfeldolgozás
- Építőipar (kőfaragás, ácsművesség)
Bányászat és nemesfémtermelés
A Magyar Királyság jelentős nemesfémkészletekkel rendelkezett. Az arany- és ezüstbányászat különösen a Felvidéken és Erdélyben volt jelentős. A sóbányászat állami monopólium volt, a só pedig stratégiai fontosságú árucikknek számított. A vasbányászat és -feldolgozás szintén fejlődésnek indult, különösen a fegyvergyártás igényeinek kielégítése céljából.
A korszak végére, a 13. század második felében már egy differenciált gazdasági rendszer működött az országban, amely magában foglalta a fejlett mezőgazdaságot, a specializált kézműipart, az élénk kereskedelmet és a kialakulóban lévő városi gazdaságot. Ez a gazdasági fejlődés teremtette meg az alapját a későbbi Anjou-kori virágzásnak.