Az Árpád-kori magyar társadalom szerkezete a honfoglalás utáni letelepedéssel és az államalapítással jelentős átalakuláson ment keresztül. A korábbi törzsi-nemzetségi társadalomszerveződést fokozatosan felváltotta egy feudális jellegű, hierarchikus társadalmi struktúra. Ez a folyamat Szent István uralkodásától kezdve több évszázadon át tartott, és alapvetően meghatározta a középkori Magyar Királyság társadalmi berendezkedését.
A társadalom felső rétege
A társadalmi piramis csúcsán természetesen a király állt, aki az államalapítástól kezdve egyre növekvő hatalommal rendelkezett. A király után közvetlenül az előkelők, vagy más néven főurak következtek. Ez a réteg kezdetben a régi törzsi-nemzetségi arisztokráciából, illetve a király által felemelt új előkelőkből állt. Az előkelők birtokadományok révén jelentős földterületekkel rendelkeztek, és fontos tisztségeket töltöttek be az államigazgatásban.
A világi főurak mellett kiemelkedő szerepet játszott az egyházi főméltóságok csoportja: érsekek, püspökök, apátok. Az egyház nemcsak spirituális vezetőként, hanem jelentős földbirtokosként is meghatározó társadalmi-politikai tényező volt. Az egyházi birtokok különleges jogállást élveztek, és az egyház fontos szerepet játszott az oktatásban, kultúrában is.
A középréteg és a szabad állapotúak
A társadalom középrétegét a köznemesség alkotta, amely fokozatosan alakult ki a királyi szerviensekből és a várjobbágyokból. Az 1222-es Aranybulla már említi őket, mint kiváltságos réteget. A nemesek legfontosabb privilégiumai közé tartozott az adómentesség és a személyes szabadság. Katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és részt vettek a vármegyei közigazgatásban.
A várjobbágyok eredetileg a királyi vármegyerendszer katonáskodó elemei voltak. Szolgálataikért földbirtokot kaptak, de ez nem volt örökletes tulajdonuk. Fokozatosan olvadtak be a köznemességbe, különösen a tatárjárás után felgyorsuló társadalmi átalakulás során.
A szolgálónépek és az unfree rétegek
A társadalom legnagyobb részét a különböző szolgálónépek alkották. Ide tartoztak a várnépek, akik a királyi vármegyék földjeit művelték, valamint az egyházi és világi birtokok szolgálónépei. Helyzetük változatos volt, egyesek szabadabb státuszt élveztek, mások szigorúbb függésben éltek.
A szolgálónépek speciális csoportját alkották a különböző szolgáltatónépek, akik meghatározott mesterségeket űztek (például kovácsok, ácsok, szakácsok). Nevüket gyakran őrzik az ún. szolgálónépi helynevek (például Szakácsi, Kovácsi).
Társadalmi mobilitás és változások
Az Árpád-kori társadalom nem volt teljesen merev, bizonyos mértékű társadalmi mobilitás létezett. A király birtokadományokkal és kiváltságokkal emelhetett fel embereket, ugyanakkor a lesüllyedés is gyakori jelenség volt, különösen válságos időszakokban. A tatárjárás után jelentősen átrendeződött a társadalom szerkezete, új birtokos rétegek emelkedtek fel, míg mások elvesztették korábbi pozícióikat.
Településszerkezet és életmód
A társadalmi tagozódás szorosan összefüggött a településszerkezettel. A főurak várakban, kőházakban laktak, míg a köznép többsége faluközösségekben élt. A városfejlődés az Árpád-korban még kezdeti szakaszában volt, de már kialakultak az első jelentősebb városias települések, főleg egyházi központok és kereskedelmi csomópontok környékén.
A korszak főbb társadalmi csoportjai összefoglalva:
- Király és királyi család
- Világi főurak (bárók)
- Egyházi főméltóságok
- Köznemesség
- Várjobbágyok
- Szabad parasztok
- Szolgálónépek
- Rabszolgák (számuk fokozatosan csökkent)
Az Árpád-kori társadalom fejlődése alapvetően meghatározta a későbbi magyar történelem alakulását. A kialakult társadalmi struktúrák, jogintézmények és szokások számos eleme évszázadokon át fennmaradt, és hatással volt a magyar társadalom későbbi fejlődésére is. A korszak végére kialakult egy olyan feudális társadalmi rendszer, amely – bár folyamatosan változott – alapjaiban egészen a 19. századig fennmaradt.