Az olasz egység megteremtése, más néven a Risorgimento („újjászületés”) a 19. század egyik legjelentősebb európai államalakulási folyamata volt. A folyamat az 1815-ös bécsi kongresszustól az 1871-es teljes egyesítésig tartott, melynek során a széttagolt itáliai államokból létrejött az egységes Olasz Királyság.
Előzmények és kiindulási helyzet
A napóleoni háborúkat követő bécsi kongresszus (1815) után az Appennini-félsziget területén nyolc különálló állam létezett. Észak-Itáliában az osztrák fennhatóság alatt álló Lombard-Velencei Királyság, valamint a Szárd-Piemonti Királyság helyezkedett el. Közép-Itáliában a Pápai Állam és több kisebb hercegség (Párma, Modena, Toszkána) osztozott a területeken, míg délen a Bourbon-házból származó uralkodók által vezetett Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság terült el. Ez a politikai széttagoltság jelentősen hátráltatta a gazdasági fejlődést és a nemzeti öntudat kialakulását.
Az egységmozgalom ideológiai alapjait a nemzeti liberalizmus és a romantika eszméi adták. A mozgalom három fő irányzata alakult ki:
- Mérsékelt liberálisok (Cavour vezetésével): alkotmányos monarchiát és fokozatos egyesítést akartak
- Demokratikus republikánusok (Mazzini vezetésével): köztársaságot és forradalmi úton történő egyesítést szorgalmaztak
- Neoguelfek: a pápa vezetésével képzelték el az egyesítést
Az egyesítés folyamata
Az 1848-49-es forradalmak és szabadságharcok időszaka fontos állomás volt az egységmozgalom történetében. Bár ezek a megmozdulások végül elbuktak, jelentős tapasztalatokkal szolgáltak a későbbi események szempontjából. A kudarcok megmutatták, hogy az egyesítés csak erős külső támogatással és jól szervezett katonai erővel valósítható meg.
A fordulópontot Camillo Cavour miniszterelnökké való kinevezése jelentette a Szárd-Piemonti Királyságban (1852). Cavour felismerte, hogy az egyesítéshez szükség van egy erős állam vezetésére és nemzetközi támogatásra. Modernizálta országát, fejlesztette a gazdaságot és a hadsereget. Ügyes diplomáciával megszerezte III. Napóleon francia császár támogatását.
Az egyesítés gyakorlati megvalósítása több szakaszban történt:
- 1859: francia-piemonti háború Ausztria ellen, melynek eredményeként Lombardia Piemonthoz került
- 1860: közép-itáliai hercegségek népszavazással csatlakoztak Piemonthoz
- 1860: Garibaldi „ezredesei” felszabadították Szicíliát és Nápolyt (híres „Marsala-i expedíció”)
- 1861: Az első olasz parlament kikiáltotta az Olasz Királyságot, II. Viktor Emánuel vezetésével
A teljes egyesítés azonban még váratott magára. Velence megszerzésére 1866-ban került sor, amikor Olaszország a poroszok oldalán belépett a porosz-osztrák háborúba. Róma és a Pápai Állam beolvasztása pedig csak 1870-ben valósult meg, miután a francia csapatok a porosz-francia háború miatt kivonultak a városból. 1871-ben Róma lett az egyesült Olaszország fővárosa.
Az egyesítés következményei és jelentősége
Az olasz egység megteremtése alapvetően változtatta meg Európa politikai térképét. Az új állam középhatalommá vált, bár számos belső problémával kellett megküzdenie. A gazdasági és társadalmi különbségek Észak- és Dél-Itália között (az ún. „déli kérdés”) továbbra is fennmaradtak. Az egyház és az állam viszonya is feszült maradt, mivel a pápa nem ismerte el az egyesített Olaszországot, és „vatikáni fogolynak” nevezte magát.
Az egyesítés folyamata több szempontból is tanulságos:
- Megmutatta a nemzetközi diplomácia és szövetségi rendszerek jelentőségét
- Példát adott a „felülről” és „alulról” jövő kezdeményezések összekapcsolódására
- Bizonyította, hogy a nemzeti egység megteremtése nem oldja meg automatikusan egy ország összes problémáját
Az olasz egység létrejötte jelentősen befolyásolta más nemzetek egyesítési törekvéseit is, különösen a német egység megvalósulását. A folyamat során alkalmazott módszerek – a diplomáciai manőverezés, a katonai erő használata és a népakarat kifejezése – mintául szolgáltak más nemzeti mozgalmak számára is.
A Risorgimento időszaka az olasz történelem egyik legfontosabb korszaka, amely máig ható következményekkel járt az ország politikai, társadalmi és kulturális fejlődésére nézve. Az egyesítés folyamata és annak vezetői (különösen Cavour, Garibaldi és II. Viktor Emánuel) a modern olasz nemzeti identitás meghatározó szimbólumaivá váltak.