A várnai csata az egyik legjelentősebb középkori ütközet, amely alapvetően meghatározta a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti erőviszonyokat, valamint döntően befolyásolta Délkelet-Európa további sorsát. Az 1444. november 10-én lezajlott csata nem csupán egy katonai összecsapás volt, hanem egy korszakhatár is, amely után az oszmán-török terjeszkedés még intenzívebbé vált a Balkánon.
Előzmények és diplomáciai háttér
A várnai csatához vezető út I. Ulászló magyar király (lengyel királyként III. Ulászló) és Hunyadi János vezetésével kezdődött. Az 1443-44-es ún. hosszú hadjárat sikerei után a keresztény sereg jelentős előnyöket tudott kiharcolni a törökökkel szemben. 1444 júliusában Drinápolyban békét kötöttek II. Murád szultánnal (szegedi béke), amelyben a törökök jelentős területeket adtak vissza és vállalták Szerbia függetlenségének elismerését.
A béke azonban rövid életűnek bizonyult. A pápai legátus, Giuliano Cesarini bíboros meggyőzte I. Ulászlót, hogy szegje meg a békét, hiszen a „hitetleneknek” tett eskü nem kötelező érvényű. Emellett a nyugati hatalmak, különösen Velence és a pápaság, katonai és anyagi támogatást ígértek egy újabb török elleni hadjárathoz. A velencei flotta azt is vállalta, hogy blokád alá veszi a Dardanellákat, megakadályozva ezzel a török csapatok átkelését Ázsiából Európába.
A csata lefolyása és fordulópontjai
A keresztény sereg létszáma mintegy 20.000 főre tehető, míg a török haderő körülbelül 60.000 katonából állt. A keresztény hadak összetétele nemzetközi volt:
- Magyar és lengyel nehézlovasság
- Erdélyi csapatok
- Cseh zsoldosok
- Pápai keresztesek
- Havasalföldi segédcsapatok
A csata kezdetén Hunyadi János taktikája sikeresnek bizonyult. A magyar-lengyel nehézlovasság áttörte a török szárnyakat, és jelentős károkat okozott az ellenségnek. A fordulópont akkor következett be, amikor I. Ulászló király a janicsárok ellen személyesen vezetett rohamot. Ez végzetesnek bizonyult: a király elesett a csatában, levágott fejét a törökök dárdára tűzték, ami pánikot okozott a keresztény seregben.
Hunyadi János megpróbálta még megszervezni az ellenállást, de a király halála után a sereg nagy része menekülni kezdett. A csatatéren maradt Cesarini bíboros is, aki a békeszegés fő szorgalmazója volt.
Következmények és történelmi jelentőség
A várnai csata következményei messzemenőek voltak:
- Magyarországon trónválság alakult ki, hiszen I. Ulászló halálával az ország király nélkül maradt
- Az oszmán-török előrenyomulás a Balkánon felgyorsult
- A keresztény összefogás eszméje súlyos csorbát szenvedett
- Hunyadi János tekintélye azonban nem csökkent, sőt, később kormányzóként irányíthatta az országot
A csata tanulságai között kiemelendő, hogy a nyugati keresztény hatalmak ígéretei gyakran megbízhatatlannak bizonyultak. A velencei flotta nem jelent meg a Dardanelláknál, így a török csapatok akadálytalanul kelhettek át Európába. Ez a tapasztalat később is meghatározó volt a magyar külpolitika szempontjából.
A várnai csata egyben szimbolikus jelentőséggel is bír: ez volt az utolsó nagy nemzetközi keresztes hadjárat a törökök ellen. Bár Hunyadi János később is szervezett hadjáratokat (például 1448-ban a második rigómezei csata), ezek már főként magyar vállalkozások voltak, nem pedig összeurópai kezdeményezések.
Historiográfiai értékelés
A modern történetírás árnyaltan értékeli a várnai csatát. Egyrészt kiemeli a békeszegés morális problematikáját, másrészt rámutat arra, hogy a török fél sem tartotta be mindig a békeszerződéseket. A csata elvesztésének fő okait a következőkben látják:
- A nyugati segítség elmaradása
- A keresztény sereg számbeli hátránya
- I. Ulászló meggondolatlan rohama
- A török hadsereg jobb szervezettsége és fegyelmezettsége
A várnai csata a magyar történelem egyik legfontosabb fordulópontja, amely jól példázza a középkori magyar állam nemzetközi jelentőségét és azt a szerepet, amelyet a kereszténység védőbástyájaként betöltött. Ugyanakkor rámutat azokra a strukturális problémákra is, amelyek végül a középkori Magyar Királyság hanyatlásához vezettek.