A délszláv válság a hidegháború utáni Európa egyik legösszetettebb és legvéresebb konfliktusa volt, amely Jugoszlávia felbomlásával kezdődött. A válság rendezése több éven át tartó nemzetközi erőfeszítést igényelt, és számos tanulsággal szolgált a nemzetközi közösség számára.
A válság kialakulásának háttere
Jugoszlávia felbomlása 1991-ben kezdődött, amikor Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét. A folyamat hátterében álló tényezők között megtalálhatjuk a gazdasági különbségeket, az etnikai feszültségeket és a nacionalizmus felerősödését. Tito halála után (1980) a szövetségi állam összetartó ereje jelentősen meggyengült, és az 1980-as évek végének demokratizálódási folyamata paradox módon nem a békés átmenetet, hanem a nemzeti ellentétek kiéleződését hozta magával.
A szerb dominancia erősödése, különösen Slobodan Milošević hatalomra kerülése után, tovább mélyítette a tagköztársaságok közötti ellentéteket. A „Nagy-Szerbia” koncepció és a kisebbségek jogainak korlátozása végül fegyveres konfliktushoz vezetett.
A nemzetközi közösség szerepvállalása
A válság rendezésében több nemzetközi szervezet és állam vett részt:
- Az ENSZ békefenntartói (UNPROFOR) 1992-től voltak jelen a térségben
- A NATO légicsapásokat hajtott végre a szerb célpontok ellen
- Az Európai Közösség (később EU) diplomáciai közvetítőként lépett fel
- Az USA különösen aktív szerepet vállalt a daytoni békeszerződés létrehozásában
A válságrendezés főbb állomásai
1991-1995: A horvátországi és boszniai háború során több béketerv is kudarcot vallott. A Vance-terv, a Vance-Owen-terv és a Owen-Stoltenberg-terv nem hozott tartós megoldást. A fordulópontot az 1995-ös NATO-beavatkozás jelentette, amely kikényszerítette a tárgyalásokat.
Az 1995-ös daytoni békeszerződés jelentette az első jelentős áttörést. A megállapodás három részre osztotta Bosznia-Hercegovinát:
- Bosznia-hercegovinai Föderáció (bosnyák-horvát)
- Szerb Köztársaság
- Brčkói Körzet
A koszovói válság (1998-1999) rendezése újabb nemzetközi beavatkozást igényelt. A NATO 78 napos légicsapás-sorozata után Szerbia kivonta csapatait Koszovóból, és az ENSZ igazgatása alá helyezték a tartományt (UNMIK). A KFOR békefenntartói azóta is jelen vannak a térségben.
A rendezés következményei és tanulságai
A délszláv válság rendezése több fontos tanulsággal szolgált:
- A nemzetközi közösség késlekedése súlyosbíthatja a konfliktust
- A békefenntartás csak akkor lehet sikeres, ha megfelelő mandátummal és eszközökkel rendelkezik
- Az etnikai konfliktusok rendezése hosszú távú nemzetközi jelenlétet igényel
- A gazdasági újjáépítés és a társadalmi megbékélés egyaránt fontos
A háborús bűnök kivizsgálására létrehozták a hágai Nemzetközi Törvényszéket (ICTY), amely több háborús bűnöst is elítélt, köztük Slobodan Miloševićet is (aki azonban 2006-ban, az ítélet meghozatala előtt elhunyt a hágai börtönben).
Hosszú távú hatások
A válság rendezése után a térség országai különböző fejlődési pályára álltak. Szlovénia és Horvátország EU-tagok lettek, míg Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia és Bosznia-Hercegovina továbbra is az európai integráció útját keresi. Koszovó függetlenségét, amelyet 2008-ban kiáltott ki, még nem minden állam ismeri el.
A gazdasági újjáépítés és a társadalmi megbékélés folyamata még napjainkban is tart. Az EU jelentős támogatást nyújt a régió fejlesztéséhez és a demokratikus átmenet elősegítéséhez. A délszláv válság rendezése rámutatott arra, hogy az etnikai konfliktusok megoldása komplex megközelítést igényel, amely magában foglalja a politikai, katonai, gazdasági és társadalmi dimenziókat is.