Otto von Bismarck, a „Vaskancellár” a 19. század egyik legjelentősebb európai politikusa volt, aki diplomáciai zsenialitásával és pragmatikus politikájával megteremtette az egységes Német Császárságot, majd három évtizeden át sikeresen őrizte Európa békéjét. Diplomáciai tevékenysége példaértékű és korszakalkotó volt, amely alapvetően meghatározta Európa történelmét.
A német egység megteremtése (1862-1871)
Bismarck 1862-ben lett porosz miniszterelnök, és azonnal hozzálátott fő célja, a porosz vezetésű német egység megvalósításához. Diplomáciai tevékenységének első szakaszában három háború révén érte el célját:
- 1864: dán-porosz háború – Schleswig-Holstein megszerzése
- 1866: porosz-osztrák háború – Ausztria kiszorítása a német egységből
- 1870-71: porosz-francia háború – a német egység megteremtése
Bismarck diplomáciai zsenialitását mutatja, hogy mindhárom konfliktust úgy készítette elő, hogy az ellenfelet tüntette fel agresszorként, miközben biztosította a többi nagyhatalom semlegességét. Például az 1870-es emsi távirat manipulálásával sikerült Franciaországot hadüzenetre késztetnie, így a német államok összefogtak Poroszország mellett.
A békeidőszak diplomáciája (1871-1890)
A Német Császárság létrejötte után Bismarck politikája gyökeresen megváltozott. Felismerte, hogy Németország „jóllakott hatalom”, amelynek már nem területi terjeszkedésre, hanem a status quo fenntartására van szüksége. Ennek érdekében építette ki bonyolult szövetségi rendszerét:
- 1873: Három Császár Szövetsége (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország)
- 1879: Kettős Szövetség (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia)
- 1882: Hármas Szövetség (csatlakozott Olaszország)
- 1887: Viszontbiztosítási szerződés Oroszországgal
Bismarck diplomáciai rendszerének alapelvei voltak:
- Franciaország elszigetelése, hogy ne tudjon revánsot venni az 1871-es vereségért
- Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia közötti ellentétek tompítása a Balkánon
- Anglia jóindulatú semlegességének biztosítása
- Németország „becsületes alkusz” szerepének hangsúlyozása az európai konfliktusokban
Gyarmatpolitika és belpolitikai összefüggések
Bismarck kezdetben ellenezte a gyarmatosítást, mert úgy vélte, ez felesleges konfliktusokat szülne más hatalmakkal. Az 1880-as években azonban, részben belpolitikai okokból, mégis támogatta néhány afrikai és óceániai terület megszerzését (pl. Német Délnyugat-Afrika, Togo, Kamerun). A gyarmatosításban azonban továbbra is óvatos maradt, kerülte a konfrontációt más gyarmattartó hatalmakkal.
Diplomáciai tevékenységét nagyban segítette, hogy a belpolitikában is ügyesen manőverezett. A Kulturkampf során a katolikus egyház ellen folytatott harc feladása, illetve a szociáldemokraták ellen hozott törvények mellett végrehajtott szociális reformok mind azt mutatják, hogy képes volt rugalmasan alkalmazkodni a változó körülményekhez.
Bismarck diplomáciájának értékelése
Bismarck diplomáciai rendszere rendkívül összetett és személyéhez kötött volt. Sikerének kulcsa a rugalmasság és a reálpolitika volt – nem ideológiai alapon, hanem az erőviszonyok és érdekek pontos felmérése alapján politizált. Híres mondása: „A politika a lehetséges művészete” jól jellemzi ezt a hozzáállást.
Rendszerének gyengesége éppen személyhez kötöttségében rejlett. 1890-es menesztése után az új német vezetés nem tudta működtetni a bonyolult szövetségi hálózatot. A Viszontbiztosítási szerződés fel nem újítása Oroszországgal, illetve a gyarmati versengés fokozása Angliával végül ahhoz a bekerítettséghez vezetett, amitől Bismarck mindig is óvta hazáját.
Bismarck diplomáciai öröksége azt mutatja, hogy egy középhatalom is lehet európai vezető hatalom, ha ügyesen használja ki a nagyhatalmi ellentéteket, és ha képes rugalmasan alkalmazkodni a változó nemzetközi környezethez. Ugyanakkor rendszerének összeomlása arra is rámutat, hogy a személyes képességekre épülő diplomácia hosszú távon sérülékeny lehet.