A Pragmatica Sanctio (teljes nevén: Pragmatica Sanctio de successione domus Austriacae) a Habsburg-ház egyik legjelentősebb államjogi dokumentuma, amelyet III. Károly magyar király (VI. Károly német-római császár) 1713-ban hirdetett ki, és amelyet a magyar országgyűlés 1723-ban fogadott el törvényként. Ez a dokumentum alapvetően meghatározta a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság közjogi viszonyát, valamint a Habsburg-ház örökösödési rendjét.
A Pragmatica Sanctio előzményei és szükségessége
III. Károlynak nem született fiúörököse, csak egy lánya, Mária Terézia. A középkori jogfelfogás szerint a nők nem örökölhették a trónt, ezért szükségessé vált egy olyan törvény megalkotása, amely biztosítja a Habsburg-ház női ágának trónöröklési jogát. A törvény megalkotását az is indokolta, hogy a spanyol örökösödési háború (1701-1714) után a Habsburg Birodalom egységének megőrzése kulcsfontosságúvá vált.
A dokumentum három fő alapelvet rögzített:
- A Habsburg-birtokok oszthatatlanságát és elválaszthatatlanságát (indivisibiliter ac inseparabiliter)
- A Habsburg-ház női ágának örökösödési jogát
- Az örökös tartományok és a Magyar Királyság közötti kapcsolat szabályozását
A törvény tartalma és jelentősége
A Pragmatica Sanctio kimondta, hogy a Habsburg-birtokokat egy uralkodó kormányozza, és azok nem oszthatók fel az örökösök között. Az örökösödési sorrend a következőképpen alakult: először III. Károly fiúörökösei következnek, ezek hiányában lányai (elsősorban Mária Terézia), majd I. József lányai, végül I. Lipót lányágának leszármazottai.
A magyar rendek számára különösen fontos volt, hogy a törvény garantálta Magyarország alkotmányos különállását és rendi kiváltságait. A dokumentum kimondta, hogy az uralkodónak tiszteletben kell tartania az ország törvényeit, szokásait és privilégiumait. Ez a későbbiekben hivatkozási alapul szolgált a magyar nemzeti törekvésekhez.
A Pragmatica Sanctio elfogadása és következményei
A magyar országgyűlés 1723-ban az 1723. évi I., II. és III. törvénycikkekben iktatta be a Pragmatica Sanctiót. Az elfogadás nem volt problémamentes, mivel a rendek garanciákat követeltek az ország függetlenségének megőrzésére. A törvény végül kompromisszumként született meg: a rendek elfogadták a női örökösödést, cserébe az uralkodó megerősítette a magyar rendi alkotmányt.
A törvény gyakorlati jelentősége 1740-ben mutatkozott meg, amikor III. Károly halála után Mária Terézia lépett a trónra. Bár trónra lépését több európai uralkodó is vitatta (osztrák örökösödési háború, 1740-1748), a Pragmatica Sanctio legitimálta uralkodását.
Hosszú távú hatások
A Pragmatica Sanctio egészen 1918-ig, a Habsburg Birodalom felbomlásáig meghatározta Magyarország és Ausztria közjogi viszonyát. A dokumentum alapján jött létre az 1867-es kiegyezés is, amely az Osztrák-Magyar Monarchia közjogi alapját képezte. A törvény jelentősége abban is megmutatkozott, hogy először fogalmazta meg hivatalosan a Habsburg Birodalom országainak és tartományainak együttes, „oszthatatlan és elválaszthatatlan” birtoklásának elvét.
A magyar történelemben a Pragmatica Sanctio kettős megítélésű: egyrészt korlátozta az ország függetlenségét, másrészt viszont garantálta a magyar alkotmányosság fennmaradását és a rendi kiváltságokat. A dokumentum jelentőségét mutatja, hogy hatása a magyar közjogi gondolkodásra egészen a 20. századig érezhető volt.
Összegzés
A Pragmatica Sanctio tehát nem csupán egy örökösödési törvény volt, hanem a Habsburg Birodalom és benne Magyarország államjogi berendezkedésének alapdokumentuma. Jelentősége messze túlmutat eredeti célján, a női örökösödés biztosításán: megteremtette azt a közjogi keretet, amelyben a Habsburg Birodalom országai és tartományai egészen 1918-ig együtt éltek. A magyar történelemben pedig olyan sarokpontot jelentett, amely egyszerre biztosította az ország különállását és a birodalomhoz való tartozását.