Az Európai Unió jelenlegi formájának kialakulása egy hosszú folyamat eredménye, amelynek alapjait az alapító szerződések fektették le. Ezek a szerződések jelentik az EU elsődleges jogforrásait, és meghatározzák az integráció kereteit, céljait és működési mechanizmusait. A szerződések evolúciója tükrözi az európai integráció fokozatos mélyülését és bővülését.
Az első alapító szerződések
Az európai integráció első jelentős lépése az 1951-ben aláírt Párizsi Szerződés volt, amely létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK). A szerződést hat állam – Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok – írta alá. Az ESZAK célja a szén- és acélipar közös felügyelete volt, amely stratégiai jelentőségű ágazatként kulcsszerepet játszott a háborús készülődésben. A közös felügyelet tehát a béke zálogát jelentette.
1957-ben ugyanez a hat állam írta alá a Római Szerződéseket, amelyek két új közösséget hoztak létre:
- Az Európai Gazdasági Közösséget (EGK)
- Az Európai Atomenergia Közösséget (EURATOM)
Az EGK céljai között szerepelt a vámunió létrehozása, a közös piac kialakítása, valamint a négy alapszabadság (áruk, szolgáltatások, tőke és személyek szabad mozgása) megvalósítása. Az EURATOM pedig a békés célú nukleáris energia felhasználását volt hivatott koordinálni.
Az integráció mélyítése és a módosító szerződések
Az 1986-os Egységes Európai Okmány jelentős mérföldkő volt, amely az egységes belső piac megvalósítását tűzte ki célul 1992-re. Bevezette a minősített többségi döntéshozatalt számos területen, és megerősítette az Európai Parlament szerepét.
Az 1992-es Maastrichti Szerződés (hivatalosan az Európai Unióról szóló szerződés) hozta létre az Európai Uniót, és bevezette a három pilléres szerkezetet:
- Első pillér: Európai Közösségek
- Második pillér: Közös kül- és biztonságpolitika
- Harmadik pillér: Bel- és igazságügyi együttműködés
A szerződés emellett lefektette a Gazdasági és Monetáris Unió alapjait, bevezette az uniós állampolgárság fogalmát, és új politikaterületeket vont be az együttműködésbe, mint például az oktatás és a kultúra.
Az 1997-es Amszterdami Szerződés tovább erősítette az integrációt, különösen a szabadság, biztonság és jog érvényesülésének térségében. Megerősítette az EU szociális dimenzióját és a közös kül- és biztonságpolitikát.
A 2001-es Nizzai Szerződés elsősorban az EU intézményi reformját célozta, felkészítve az Uniót a keleti bővítésre. Módosította a döntéshozatali mechanizmusokat és az intézmények összetételét.
A Lisszaboni Szerződés jelentősége
A 2007-ben aláírt és 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés az EU jelenlegi működésének alapját képezi. Legfontosabb újításai:
- Megszüntette a pilléres szerkezetet
- Jogi személyiséggel ruházta fel az EU-t
- Bevezette az állandó elnöki tisztséget az Európai Tanácsban
- Létrehozta a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő pozícióját
- Megerősítette az Európai Parlament szerepét
- Bevezette a polgári kezdeményezés intézményét
A szerződés emellett kötelező erővel ruházta fel az Alapjogi Chartát, és új döntéshozatali eljárásokat vezetett be, beleértve a rendes jogalkotási eljárást mint főszabályt.
Az alapító szerződések jelentősége napjainkban
Az alapító szerződések ma is az EU működésének jogi alapját képezik. A Lisszaboni Szerződés után két fő szerződés maradt hatályban:
- Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ)
- Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ)
Ezek a szerződések határozzák meg az EU értékeit, céljait, hatásköreit, intézményrendszerét és működési mechanizmusait. Az integráció további mélyítése vagy az esetleges reformok is csak e szerződések módosításával valósíthatók meg, ami valamennyi tagállam egyetértését igényli.
Az alapító szerződések tehát nem csupán történelmi dokumentumok, hanem élő jogforrások, amelyek folyamatosan alakítják az európai integráció fejlődését és meghatározzák az EU mindennapi működését. Ismeretük elengedhetetlen az EU-val kapcsolatos bármilyen szakmai vagy tudományos munka során.