A második világháború után Németország helyzete az egyik legmeghatározóbb kérdéssé vált az európai politikában és a kialakuló hidegháborús szembenállásban. A náci Németország totális veresége után a győztes nagyhatalmak – a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – megszállási övezetekre osztották az országot. Ez a felosztás eredetileg ideiglenesnek indult, azonban a hidegháború kibontakozásával egyre inkább tartós megosztottsághoz vezetett.
Németország felosztása és a megszállási övezetek
A potsdami konferencián (1945) a győztes hatalmak négy megszállási övezetre osztották Németországot. A keleti részt a Szovjetunió, míg a nyugati területeket az USA, Nagy-Britannia és Franciaország felügyelte. Berlint, amely mélyen a szovjet zónában helyezkedett el, szintén négy szektorra osztották. A megszállók kezdetben közösen próbálták irányítani az országot a Szövetséges Ellenőrző Tanácson keresztül, de hamar nyilvánvalóvá váltak az ideológiai és politikai ellentétek.
1947-48-ra a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió közötti együttműködés gyakorlatilag megszűnt. A nyugati hatalmak saját zónáikban bevezették a Marshall-segélyt és végrehajtották a pénzreformot, míg a szovjetek a saját zónájukban szocialista típusú átalakításokat kezdtek. Ez vezetett az első komoly konfrontációhoz: az 1948-49-es berlini blokádhoz, amikor a Szovjetunió lezárta a Nyugat-Berlinbe vezető szárazföldi utakat. A nyugati hatalmak légihíddal törték meg a blokádot, ami a hidegháború első jelentős győzelmének számított.
Két német állam kialakulása
1949-ben két német állam jött létre: a nyugati zónákból megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) Konrad Adenauer vezetésével, míg a keleti zónából a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Walter Ulbricht irányításával. Az NSZK a nyugati, demokratikus világhoz csatlakozott, míg az NDK a szovjet érdekszféra részévé vált.
A két német állam fejlődése markánsan eltért egymástól:
- Az NSZK-ban megvalósult a szociális piacgazdaság, ami „német gazdasági csodához” vezetett
- Az NDK-ban központosított tervgazdaságot vezettek be szovjet mintára
- Az NSZK tagja lett a NATO-nak (1955) és az Európai Gazdasági Közösségnek (1957)
- Az NDK csatlakozott a Varsói Szerződéshez (1955) és a KGST-hez
A berlini fal és következményei
A két német állam közötti szakadék mélyülését jelképezte a berlini fal 1961-es felépítése. Az NDK vezetése a növekvő elvándorlás megakadályozására emelte a falat, amely fizikailag is kettéválasztotta Berlint. A fal nemcsak Berlint, hanem egész Németországot és Európát is kettéosztotta, a hidegháborús szembenállás legfőbb szimbólumává vált.
Az 1960-as években Willy Brandt nyugatnémet kancellár új keleti politikát (Ostpolitik) kezdeményezett, amely a két német állam közötti kapcsolatok normalizálására törekedett. Ennek eredményeként 1972-ben megszületett az alapszerződés az NSZK és az NDK között, amely de facto elismerte a két német állam létezését.
A német újraegyesítés
A német kérdés végső megoldására a hidegháború végén került sor. Az NDK-ban 1989-ben békés forradalom bontakozott ki, amely a berlini fal ledöntéséhez vezetett november 9-én. A következő év során felgyorsultak az események: az NDK-ban szabad választásokat tartottak, majd megkezdődtek a tárgyalások az újraegyesítésről. A folyamatot a „2+4 tárgyalások” keretében (a két német állam + a négy győztes hatalom) nemzetközileg is legitimálták.
1990. október 3-án hivatalosan is megtörtént a német újraegyesítés, az NDK tartományai csatlakoztak az NSZK-hoz. Az egyesült Németország a NATO és az Európai Közösség (később EU) tagja maradt, ugyanakkor vállalta, hogy területén nem telepít atomfegyvereket és jelentősen csökkenti haderejét.
A németkérdés történelmi jelentősége
A németkérdés a hidegháború egyik központi problémája volt, amely tükrözte a korszak alapvető konfliktusait. Az ország megosztottsága szimbolizálta Európa kettéosztottságát, míg az újraegyesítés a hidegháború végét és egy új európai rend kezdetét jelentette. A német újraegyesítés folyamata példaértékű volt abból a szempontból, hogy békés úton, tárgyalások révén valósult meg, és figyelembe vette mind a német nép önrendelkezési jogát, mind a szomszédos országok biztonsági érdekeit.
A németkérdés megoldása alapvetően meghatározta a hidegháború utáni európai rendet. Az egyesült Németország az európai integráció motorjává vált, és konstruktív szerepet játszott a kontinens keleti felének demokratikus átalakulásában. Ugyanakkor a megosztottság örökségének feldolgozása, a keleti és nyugati országrész közötti különbségek csökkentése még napjainkban is folyamatban van.