A római köztársaság válsága és a császárság kialakulása az ókori Róma történetének egyik legmeghatározóbb időszaka, amely alapvetően megváltoztatta nem csak az államberendezkedést, hanem a társadalom egészét is. A folyamat a Kr. e. 2. század közepétől a Kr. e. 1. század végéig tartott, és több összetett tényező együttes hatására vezethető vissza.
A válság gyökerei a sikeres hódító háborúkig nyúlnak vissza. A területi terjeszkedés következtében hatalmas mennyiségű kincs, nemesfém és rabszolga áramlott Rómába, ami jelentősen átalakította a társadalmi és gazdasági viszonyokat. A kisparaszti gazdaságok tönkrementek, mivel nem tudtak versenyezni a nagybirtokokkal (latifundiumokkal), amelyek olcsó rabszolgamunkával működtek. A földjeiket vesztett parasztok Rómába vándoroltak, ahol munka nélküli városi tömeggé váltak. Ez a folyamat aláásta a köztársasági hadsereg alapját is, hiszen a római légiókat korábban földtulajdonnal rendelkező parasztkatonák alkották.
A társadalmi feszültségeket tovább növelte a római polgárjog kiterjesztésének problémája. Az itáliai szövetségesek (socii) követelték a teljes jogú római polgárságot, amit hosszú ideig megtagadtak tőlük. Ez vezetett a szövetséges háborúhoz (Kr. e. 91-88), amely végül a polgárjog kiterjesztésével zárult, de addigra már súlyos sebeket ejtett a köztársaság rendszerén.
A politikai életben egyre élesebbé vált a küzdelem az optimaták (a szenátori arisztokrácia) és a popularisok (a néppárti politikusok) között. A Gracchus testvérek reformkísérletei és erőszakos haláluk jelezték, hogy a hagyományos köztársasági intézményrendszer már nem képes kezelni a társadalmi problémákat. A politikai küzdelmekben egyre nagyobb szerepet kapott az erőszak, és megjelent a hadsereg mint politikai tényező.
Marius és Sulla pártharca új korszakot nyitott: mindketten a hadseregükre támaszkodva próbálták megszerezni a hatalmat. Sulla dictaturája (Kr. e. 82-79) precedenst teremtett az egyeduralomra, bár ő még lemondott hatalmáról. Az első triumvirátus (Caesar, Pompeius, Crassus szövetsége) már egyértelműen mutatta, hogy a hatalom néhány befolyásos politikus kezében összpontosul. Caesar és Pompeius polgárháborúja, majd Caesar egyeduralma további lépés volt a köztársaság felszámolása felé.
Caesar meggyilkolása után újabb polgárháború következett. A második triumvirátus tagjai (Octavianus, Antonius, Lepidus) először együttműködtek, majd szembefordultak egymással. Az actiumi csata (Kr. e. 31) Octavianus győzelmével végződött, aki ezt követően fokozatosan építette ki egyeduralmát, megteremtve a principatus rendszerét.
Octavianus (Augustus) ügyesen leplezte az egyeduralmat: látszólag helyreállította a köztársaságot (restitutio rei publicae), valójában azonban minden fontos tisztséget és hatalmi jogkört a saját kezében összpontosított. A princeps („első polgár”) címet használta, elkerülve a gyűlölt „rex” (király) megnevezést. A szenátus formálisan megőrizte jogait, de a gyakorlatban Augustus akarata érvényesült.
A császárság kialakulásának több előnye is volt: véget vetett a polgárháborúk időszakának, stabilizálta a birodalmat, és megteremtette a „római békét” (pax Romana). A közigazgatás hatékonyabbá vált, új provinciális rendszert vezettek be. A hadsereg professzionális, állandó haderővé alakult, ami nagyobb biztonságot jelentett a határok mentén.
A társadalom is alkalmazkodott az új rendszerhez. A régi köztársasági elit egy része kiszorult a hatalomból, helyüket új, a császárhoz hű rétegek foglalták el. A lovagrendiek szerepe megnőtt az államigazgatásban. A provinciák lakossága számára az egyszemélyi uralom gyakran előnyösebb volt, mint a köztársasági időszak helytartóinak gyakran korrupt kormányzása.
A gazdasági élet is fellendült a békeidőszakban. A kereskedelem virágzott, új utak épültek, a városiasodás felgyorsult. A római kultúra és életmód elterjedt a provinciákban is, megindult a romanizáció folyamata. Augustus uralkodása alatt kezdődött az az időszak, amit később „aranykorként” emlegettek.
A köztársaság válsága és a császárság kialakulása tehát egy hosszú, összetett folyamat volt, amely alapvetően megváltoztatta az ókori Róma arculatát. A változás nem volt problémamentes, de végül egy olyan államforma jött létre, amely több mint kétszáz évig biztosította a birodalom virágzását és stabilitását. A principatus rendszere pedig mintául szolgált későbbi korok államszervezési törekvéseihez is.