A német egység létrejötte a 19. század egyik legmeghatározóbb európai folyamata volt, amely alapvetően megváltoztatta a kontinens hatalmi egyensúlyát. A folyamat megértéséhez először fontos tisztázni, hogy a német területek a Szent Római Birodalom 1806-os felbomlása után rendkívül széttagoltak voltak, több mint 30 független államból álltak, amelyeket a Német Szövetség (Deutscher Bund) fogott lazán össze 1815-től.
Otto von Bismarck szerepe és politikája
A német egység megvalósításában kulcsszerepet játszott Otto von Bismarck, akit I. Vilmos porosz király 1862-ben nevezett ki miniszterelnöknek. Bismarck reálpolitikus volt, aki a „vér és vas” politikáját hirdette meg, ami azt jelentette, hogy a német egységet nem liberális eszmék mentén, hanem katonai erővel kívánta megvalósítani. Híres mondása: „Nem beszédekkel és többségi határozatokkal dőlnek el korunk nagy kérdései – ez volt 1848-1849 nagy tévedése –, hanem vérrel és vassal.”
Bismarck első lépésként megerősítette a porosz hadsereget, ami konfliktust okozott a liberális többségű parlamenttel. A kormány azonban a király támogatásával költségvetés nélkül is végrehajtotta a hadsereg modernizációját. Ez a későbbi sikerek egyik kulcsa lett.
A három háború politikája
A német egység három háborún keresztül valósult meg:
- Dán háború (1864): Poroszország és Ausztria közösen lépett fel Dánia ellen Schleswig és Holstein hercegségek ügyében. A győzelem után a két hercegséget közösen igazgatták.
- Porosz-osztrák háború (1866): A schleswig-holsteini kérdés ürügyén Bismarck konfliktust provokált Ausztriával. A königgrätzi csatában a poroszok döntő győzelmet arattak. A prágai békében Ausztria kiszorult a német egységből, megszűnt a Német Szövetség, helyette létrejött az Észak-német Szövetség Poroszország vezetésével.
- Porosz-francia háború (1870-71): Az emsi távirat ügyes manipulálásával Bismarck háborúba provokálta Franciaországot. A sedani csatában a franciák súlyos vereséget szenvedtek, III. Napóleon császár fogságba esett.
A Német Császárság kikiáltása
A francia háború döntő jelentőségű volt a német egység szempontjából. A közös győzelem fellelkesítette a német államokat, és a délnémet területek is csatlakoztak az Észak-német Szövetséghez. 1871. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot (II. Német Birodalom). I. Vilmos porosz király német császár lett, Bismarck pedig birodalmi kancellár.
A német egység jelentősége és következményei
Az egyesítés következményei messzemenőek voltak:
- Európa közepén létrejött egy erős, dinamikusan fejlődő nagyhatalom
- Megbomlott az európai hatalmi egyensúly
- Franciaország és Németország között tartós ellentét alakult ki
- A Német Császárság gyors gazdasági fejlődésnek indult
- Az egyesítés mintául szolgált más nemzetek számára (pl. olasz egység)
A német egység „felülről” történő megvalósítása ugyanakkor számos belső feszültséget is eredményezett. A porosz militarizmus és tekintélyelvűség beépült az új állam szerkezetébe, ami később súlyos következményekkel járt. A parlament jogköre korlátozott maradt, és bár létezett általános választójog, a végrehajtó hatalom nem volt felelős a törvényhozásnak.
Bismarck a német egység megteremtése után a békés külpolitika híve lett, és bonyolult szövetségi rendszerrel (kettős szövetség, hármas szövetség) igyekezett Franciaország elszigetelésére és a békés viszonyok fenntartására. Ez a rendszer azonban az ő 1890-es távozása után fokozatosan felbomlott, ami végül az első világháborúhoz vezető út egyik tényezője lett.
A német egység megvalósulása tehát nemcsak a 19. század egyik legfontosabb eseménye volt, hanem olyan folyamatokat indított el, amelyek a 20. század első felének történelmét is alapvetően meghatározták. Az egyesítés módja és körülményei pedig máig ható tanulságokkal szolgálnak az államépítés és a nemzeti egység megteremtésének lehetőségeiről és korlátairól.