A Kádár-rendszer kiépülése az 1956-os forradalom leverését követően kezdődött meg, és körülbelül 1963-ig tartott. János Kádár, akit a szovjetek választottak ki az ország vezetésére, kezdetben rendkívül nehéz helyzetben volt, hiszen a magyar társadalom jelentős része árulónak tekintette az 1956-os szerepvállalása miatt. A rendszer kiépítése során Kádár kettős politikát folytatott: egyfelől megtorlásokkal szilárdította meg hatalmát, másfelől fokozatos enyhülést és életszínvonal-emelkedést ígért a lakosságnak.
A megtorlás időszaka (1956-1959)
A forradalom leverését követően azonnal megkezdődött a megtorlások időszaka. A szovjet csapatok segítségével létrehozott Kádár-kormány első intézkedései között szerepelt a fegyveres ellenállás felszámolása és a forradalomban résztvevők felelősségre vonása. A megtorlás során több mint 20 000 embert ítéltek el politikai okokból, és körülbelül 400 főt végeztek ki, köztük Nagy Imrét és társait 1958-ban. A megtorlások célja a társadalom megfélemlítése és a rendszer elleni esetleges további ellenállás megtörése volt.
A politikai elnyomás eszközei között szerepelt:
- Internálótáborok létrehozása
- Koncepciós perek lefolytatása
- Munkahelyi tisztogatások végrehajtása
- A forradalomban résztvevők megfigyelése
- B-listázások (politikai alapú elbocsátások)
A konszolidáció kezdete (1959-1963)
1959-től kezdve fokozatosan megkezdődött a rendszer konszolidációja. Kádár János felismerte, hogy a tisztán erőszakos politika hosszú távon nem tartható fenn, ezért meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját, amely váltást jelentett a Rákosi-korszak „aki nincs velünk, az ellenünk van” szemléletéhez képest. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy aki elfogadta a rendszer alapvető játékszabályait és nem politizált nyíltan ellene, azt békén hagyták.
A konszolidáció főbb elemei voltak:
- A mezőgazdaság kollektivizálásának „békésebb” végrehajtása
- Az életszínvonal fokozatos emelése
- A terror enyhítése
- A kulturális élet részleges liberalizálása
- A nyugati kapcsolatok óvatos újraépítése
A mezőgazdaság szocialista átszervezése (kollektivizálás) 1959-1961 között zajlott le. Bár ez is erőszakos folyamat volt, de a Rákosi-korszakhoz képest több engedményt tettek a parasztságnak. Például megengedték a háztáji gazdálkodást, ami jelentős többletjövedelmet biztosított a termelőszövetkezeti tagoknak.
Az életszínvonal emelése érdekében több intézkedést hoztak:
- Béremelések végrehajtása
- A fogyasztási cikkek választékának bővítése
- A lakásépítési program beindítása
- A szociális ellátórendszer fejlesztése
A nemzetközi konszolidáció
A Kádár-rendszer nemzetközi elfogadtatása is fokozatosan történt meg. Az ENSZ 1963-ban levette napirendjéről a „magyar kérdést”, ami a rendszer nemzetközi elismerésének fontos állomása volt. Ehhez kapcsolódott az 1963-as általános amnesztia, amely során számos politikai elítélt szabadult ki a börtönökből. Ez azonban nem jelentette az összes politikai fogoly szabadon bocsátását, és az 1956-os események hivatalos megítélése sem változott: továbbra is „ellenforradalomként” hivatkoztak rá.
A rendszer ideológiai alapjai is ekkor szilárdultak meg. A hivatalos álláspont szerint Magyarországon „szocialista konszolidáció” zajlott, amelynek célja a „fejlett szocialista társadalom” építése volt. A gyakorlatban ez egy pragmatikusabb politikát jelentett, amely nagyobb teret engedett a magánkezdeményezéseknek és a piaci elemeknek, de csak szigorúan ellenőrzött keretek között.
A Kádár-rendszer kiépülésének végére, 1963-ra egy olyan sajátos politikai-társadalmi berendezkedés jött létre, amelyet később „gulyáskommunizmusnak” vagy „puha diktatúrának” neveztek. Ez a rendszer ugyan megőrizte diktatórikus jellegét és a szovjet függőséget, de a mindennapi életben nagyobb szabadságot biztosított az állampolgároknak, mint a többi szocialista ország többsége. Ez a kompromisszumos megoldás biztosította a rendszer viszonylagos stabilitását egészen az 1980-as évek végéig.