Az első világháború végén, 1918-ban Németországban alapvető politikai és társadalmi változások mentek végbe, amelyek a császárság bukásához és egy új demokratikus rendszer kialakulásához vezettek. A német forradalom eseményei szorosan összekapcsolódtak a háborús vereséggel és annak következményeivel, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződésével.
A forradalom előzményei és kirobbanása
1918 őszére Németország katonai és gazdasági helyzete kritikussá vált. A négy évig tartó háború következtében az ország erőforrásai kimerültek, az ellátási nehézségek mindennapossá váltak. A lakosság körében egyre erősebb volt a békevágy, különösen azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a német hadsereg nem tudja megnyerni a háborút. A katonai vezetés szeptember végén már beismerte a vereséget, és sürgette a fegyverszünet megkötését.
A forradalom közvetlen kiváltó oka a kieli matrózlázadás volt. 1918. október 28-án a német haditengerészet vezetése egy utolsó, öngyilkos támadást tervezett a brit flotta ellen, amit azonban a matrózok megtagadtak. A lázadás gyorsan terjedt, és november 3-án Kielben már a munkások is csatlakoztak a felkelőkhöz. Munkás- és Katonatanácsok alakultak, amelyek átvették a helyi hatalmat.
A forradalom kiszélesedése és következményei
A forradalmi hullám rendkívül gyorsan terjedt az országban. November 7-én már Münchenben is győzött a forradalom, Kurt Eisner vezetésével kikiáltották a Bajor Köztársaságot. November 9-én a forradalom elérte Berlint, ahol Max von Baden kancellár bejelentette II. Vilmos császár lemondását, majd átadta hivatalát Friedrich Ebertnek, a Szociáldemokrata Párt vezetőjének.
Ugyanezen a napon két különböző köztársaságot is kikiáltottak Berlinben:
- Philipp Scheidemann a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a német köztársaságot
- Karl Liebknecht, a Spartakus-szövetség vezetője a berlini városi kastély erkélyéről kikiáltotta a szocialista köztársaságot
A forradalom során két fő politikai irányzat bontakozott ki:
- A mérsékelt szociáldemokraták (SPD) Friedrich Ebert vezetésével, akik parlamentáris demokráciát akartak
- A radikális baloldal (Spartakus-szövetség) Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezetésével, akik szocialista forradalmat követeltek
A Weimari Köztársaság megszületése
Az Ebert-kormány a mérsékelt reformok útját választotta. Megegyezett a hadsereg vezetésével (Ebert-Groener paktum), és fokozatosan stabilizálta hatalmát. 1919 januárjában azonban a radikális baloldal felkelést robbantott ki Berlinben (Spartakus-felkelés), amit a kormány a hadsereg és a szabadcsapatok (Freikorps) segítségével véres harcokban vert le. A felkelés vezetőit, Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet meggyilkolták.
1919 januárjában nemzetgyűlési választásokat tartottak, amelyen a mérsékelt erők szereztek többséget. A nemzetgyűlés Weimarban ülésezett, és kidolgozta az új alkotmányt, amely augusztus 11-én lépett életbe. Ez volt a Weimari Köztársaság születésnapja. Az új alkotmány egy modern, demokratikus államot hozott létre, általános választójoggal, szociális jogokkal és erős elnöki hatalommal.
A forradalom történelmi jelentősége
Az 1918-as német forradalom több szempontból is meghatározó jelentőségű volt:
- Véget vetett a Hohenzollern-dinasztia uralkodásának és a császárságnak
- Megteremtette Németország első demokratikus köztársaságát
- Jelentős szociális reformokat vezetett be (8 órás munkanap, szakszervezeti jogok)
- Új politikai kultúrát honosított meg a parlamentáris demokrácia formájában
Ugyanakkor a forradalom felemás jellege, a régi elit pozícióinak részleges megőrzése, valamint a vereség és a versailles-i béke traumája olyan problémákat hagyott örökül, amelyek később hozzájárultak a Weimari Köztársaság bukásához és a nemzetiszocializmus hatalomra jutásához.
A forradalom tanulságai között kiemelendő, hogy bár sikerült peaceful transition-t végrehajtani a császárságból a köztársaságba, a társadalom megosztottsága és a szélsőséges politikai erők jelenléte folyamatos kihívást jelentett az új demokratikus rendszer számára. A Weimari Köztársaság története jól példázza, hogy egy demokratikus rendszer stabilitásához nem elég az intézmények megteremtése, hanem szükség van széles társadalmi támogatásra és demokratikus politikai kultúrára is.